Értékes gondolatok

Szeretnék megosztani Veletek egy beszélgetést.

A videóhoz kattintsatok a bejegyzés címére.

Az első krízisek egyike

A múlt héten felhívott egy ismerősöm és a segítségemet kérte abban, hogy hogyan mondják el a férjével a kislányuknak, hogy mostantól külön élnek.
Első megdöbbenésem után találkozót beszéltünk meg.
Családterápiát mindig ketten a terapeutatársammal végzünk, így a találkozáson négyen voltunk.

A közel másfél órás beszélgetés elején kiderült, hogy ez az előre borítékolható házassági krízis helyzetek egyike. Érdekes, hogy a pár nem is gondolta volna, hogy az ilyen krízis mennyire általános.
A nagyon kedves, intelligens, boldog házaspár párkapcsolatát a kislányuk gyakorlatilag megsemmisítette.

A probléma a pár szerint körülbelül másfél éve kezdődött, ekkor a kislány fél év körüli volt.
A kiváltó okokról most keveset beszéltünk, de a különélés, válás következményeiről annál többet. A beszélgetés alatt igyekeztünk tovább gondolni a mostani családtagok jövőbeni életét, a lehetőségeket.
A válás következményeit a közös gyermekre, az apa jelenlétének a fontosságát a kislánya mindennapjaiban, különös tekintettel az éntudat és nemi azonosulás fejlődésére, a jövőbeli, potenciális új párkapcsolatok hatását a család összes tagjára.

A válásnak nem az első és egyetlen problémamegoldási lehetőségnek kellene lennie, hanem az utolsónak. Persze itt egy szerelemből köttetett, komoly, felelősségteljes párkapcsolatra gondolok, hiszen tudjuk jól, hogy nem csak ilyen létezik.

A házaspár saját elmondása alapján nagyon jól érezte magát a beszélgetésen, nagyra értékelték az őszinteségünket, amellyel a válás olyan következményeit is megvilágítottuk, amire ők eddig nem gondoltak. Természetesen a konkrét kérdésükre is választ kaptak, és további beszélgetéseket terveznek velünk.
Nagyszerű, hogy egy családi probléma megoldásában a segítségünket kérték, hiszen ez lenne a családterápia egyik küldetése. A kislányuk nyugalma érdekében hajlandó volt ez a pár eljönni.
Milyen szerencsés lett volna, ha már a saját párkapcsolatuk érdekében is készek lettek volna szakemberhez fordulni.

A befurakodott Élet

Az előző bejegyzést a címadó gondolattal zártam, most ezt szeretném folytatni.
A házasságnak – párkapcsolatnak – vannak előre látható, mondhatnám előre beépített krízishelyzetei.
Az esküvő előtt álló, vagy a frissen házasodott párban nincs meg az a tudatos igény, ami ezekre a krízishelyzetekre felkészítené a szerelmeseket. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nincs problématudatuk. Ilyeneket hallok, ha erről beszélünk fiatal emberekkel:

„ Ha szeretjük egymást, minden problémát megoldunk.”
„ Na, akkor, ha nem tudjuk ketten megoldani a problémánkat, akkor annak már úgyis mindegy…, de velünk ez nem fordulhat elő”


Hiszem, hogy azoknak az embereknek, akik összekötötték az életüket, valóban az volt a céljuk, hogy „holtodiglan-holtomiglan”. Biztosan nem az vezérelte őket, hogy néhány év múlva már egymásra se bírjanak nézni, otrombaságokat vágjanak egymás fejéhez.

Megértem én, hogy az ember élete legboldogabb időszakában el sem tudja képzelni, hogy nem képes megbirkózni egy kis párkapcsolati zűrrel, de akkor miért van annyi válás nálunk?

Gondolatok a házasságról

Az előző generációknál elfogadott volt, hogy a párok tagjai külön szobában, külön érzelmi világban éltek, nem várták el egymástól a feltétlen megértést, az elfogadást, a bensőséges barátságot, a szerelmet. A házasságok más alapon köttettek.

Ma, amikor megtaláltuk párunkat, hajlamosak vagyunk kényelmesen hátradőlni és a vágyott kapcsolat minden illúzióját felismerni véljük. Mást várunk el a házasságtól, mint az előttünk 3-4 generációval élt emberek, talán a női öntudatra ébredés hatására is.

Olyan kapcsolatra vágyunk, melyben a szerelem, az intimitás, az egymásra figyelés, a gondoskodás, az empátia, elfogadás és őszinteség mind fellelhető, de lehetőségünk van az egyéni képességek kibontakoztatására is. Ez abban az időszakban a legnehezebb talán, mikor a párnak gyermeke születik. Az anyaság nem az egyéni érdekekről szól, sokkal inkább a lemondásról és az alkalmazkodásról. Ahogy az apaság is.

És a házasságtól elvárt tökéletességbe befurakszik az Élet.

Családdá válni

A családi mintaadás akkor kezdődik, mikor két embernek, akik összekötötték az életüket, kisbabájuk születik. Ezáltal családdá válnak, kettőjükből három lesz.

Bármilyen odafigyeléssel is várták a babát, ez nagy változást hoz az életükbe.
Alkalmazkodniuk kell a babához az ő szükségleteihez, ez pedig sok lemondással, fáradsággal jár.
Ezzel kezdődik a gyermeknevelés.

Az élet szinte minden területén a tudást és meglétének ellenőrzését nagyon fontosnak tartjuk. Mindenről tanúsítványt, oklevelet, bizonyítványt kapunk.
Ahhoz, hogy valaki nevelőszülőként gondját viselje bizonyos számú gyermeknek, el kell járnia szülőoktatásra. Persze arról is kap bizonyítványt : )!

Ennek ellenére a saját gyermekeink neveléséhez szükséges tudásunkat nem kérdőjelezi meg, és nem is ellenőrzi senki.

Mintha azzal, hogy jelen voltunk gyermekünk születésénél - ki kötelező jelleggel, ki önként -, máris birtokában vagyunk a „jó szülőségnek”.
Pedig szülőnek lenni egyáltalán nem egyszerű. És, ha még csak szülők lennék! De a szülőség mellett megmaradunk feleségnek/férjnek, társnak, szeretőnek, a mi szüleink lányának/fiának, testvérnek és minden szerepünkben olyat kell alakítanunk, hogy képesek legyünk eleget tenni a szülőségünknek.

Mert azt a kisbabát, akitől szülővé lettünk el kell vezetnünk a felnőttségig.

"Ha igazán szeretjük egymást, mindig tudni fogjuk, mit akar a másik"

A minap járt nálunk egy kedves család – családterápián.

A beszélgetés során a házastárs egyik tagja azt mondta a párjának:
„ – Vedd észre, ha …” –

A … helyére aztán tetszés szerint beilleszthető sok minden:
Vedd észre, hogy fáj a fejem!
Vedd észre, hogy fáradt vagyok!
Vedd észre, hogy kikészített ma a főnököm!

Sokszor hallottam hasonló mondatokat, ezek a: „ha igazán szeretsz, tudhatnád…”
tipusú gondolatolvasási elvárások.
Azt feltételezni, hogy ha valakivel szeretjük egymást, akkor a pár tagjainak tudnia kell előre a másik gondolatait, érzéseit, az magában hordozza a párkapcsolat kudarcát.

Minket, embereket már nem csak az ösztönök hajtanak, képesek vagyunk magatartásmintákat elsajátítani, utánzással és kísérletezéssel – itt megint fontos a mintakövetés -, de tanulással is. A tanulás azért is fontos, mert ha felfedezzük, vagy olyan szerencsénk van, hogy segítenek felfedezni, hogy melyik tulajdonságunkon szeretnénk változtatni (pl: a gondolatolvasási elvárásunkon), akkor erre tudatosan odafigyelve képesek is leszünk.

Arról nem is beszélve, hogy mi, emberek vagyunk az egyetlen faj a Földön, akik a beszéd által kommunikálhatunk.
Hát akkor tegyük!

A családi mintaadás-mintakövetés példája az étkezőasztalunknál

Megdöbbentő látványban volt részem körülbelül két éve itthon, az étkezőasztalunknál.
Négyen beszélgettünk egy hétvégi ebéd után, a fiúnk, a barátnője - azóta menyasszonya-, a férjem és én.Könnyed csevegés volt, semmi komoly témát nem érintettünk, és a beszélgetés közben a fiam egy mozdulatot tett. Kezével a barátnője keze felé nyúlt.

Hihetetlen élmény volt!

Nem maga a mozdulat, hanem a felismerés részemről, hogy ugyanazzal a mozdulattal nyúlt a fiúnk a barátnője keze elé, ahogy a férjem szokott az én kezem után nyúlni.

Miért osztom meg ezt Veletek?
Mert hiszem, hogy a családban átélt események, az ott tapasztalt viselkedések meghatározóak, hiszen ezek adják a mintát a személyiségfejlődéshez. a látott szülői minták beépülnek és a későbbi felnőtt élet meghatározójává válnak. képzeljétek el, ha egy ilyen kis kézmozdulat ennyire mintává válik, minden más reakciónk mennyire jelenik meg gyermekünk későbbi viselkedésében?

Jól működő párkapcsolatunk, házasságunk alapja felnövekvő gyermekünk boldogságának.
Felelősségünk óriási.