A múlt héten felhívott egy ismerősöm és a segítségemet kérte abban, hogy hogyan mondják el a férjével a kislányuknak, hogy mostantól külön élnek.
Első megdöbbenésem után találkozót beszéltünk meg.
Családterápiát mindig ketten a terapeutatársammal végzünk, így a találkozáson négyen voltunk.
A közel másfél órás beszélgetés elején kiderült, hogy ez az előre borítékolható házassági krízis helyzetek egyike. Érdekes, hogy a pár nem is gondolta volna, hogy az ilyen krízis mennyire általános.
A nagyon kedves, intelligens, boldog házaspár párkapcsolatát a kislányuk gyakorlatilag megsemmisítette.
A probléma a pár szerint körülbelül másfél éve kezdődött, ekkor a kislány fél év körüli volt.
A kiváltó okokról most keveset beszéltünk, de a különélés, válás következményeiről annál többet. A beszélgetés alatt igyekeztünk tovább gondolni a mostani családtagok jövőbeni életét, a lehetőségeket.
A válás következményeit a közös gyermekre, az apa jelenlétének a fontosságát a kislánya mindennapjaiban, különös tekintettel az éntudat és nemi azonosulás fejlődésére, a jövőbeli, potenciális új párkapcsolatok hatását a család összes tagjára.
A válásnak nem az első és egyetlen problémamegoldási lehetőségnek kellene lennie, hanem az utolsónak. Persze itt egy szerelemből köttetett, komoly, felelősségteljes párkapcsolatra gondolok, hiszen tudjuk jól, hogy nem csak ilyen létezik.
A házaspár saját elmondása alapján nagyon jól érezte magát a beszélgetésen, nagyra értékelték az őszinteségünket, amellyel a válás olyan következményeit is megvilágítottuk, amire ők eddig nem gondoltak. Természetesen a konkrét kérdésükre is választ kaptak, és további beszélgetéseket terveznek velünk.
Nagyszerű, hogy egy családi probléma megoldásában a segítségünket kérték, hiszen ez lenne a családterápia egyik küldetése. A kislányuk nyugalma érdekében hajlandó volt ez a pár eljönni.
Milyen szerencsés lett volna, ha már a saját párkapcsolatuk érdekében is készek lettek volna szakemberhez fordulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése