A befurakodott Élet

Az előző bejegyzést a címadó gondolattal zártam, most ezt szeretném folytatni.
A házasságnak – párkapcsolatnak – vannak előre látható, mondhatnám előre beépített krízishelyzetei.
Az esküvő előtt álló, vagy a frissen házasodott párban nincs meg az a tudatos igény, ami ezekre a krízishelyzetekre felkészítené a szerelmeseket. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nincs problématudatuk. Ilyeneket hallok, ha erről beszélünk fiatal emberekkel:

„ Ha szeretjük egymást, minden problémát megoldunk.”
„ Na, akkor, ha nem tudjuk ketten megoldani a problémánkat, akkor annak már úgyis mindegy…, de velünk ez nem fordulhat elő”


Hiszem, hogy azoknak az embereknek, akik összekötötték az életüket, valóban az volt a céljuk, hogy „holtodiglan-holtomiglan”. Biztosan nem az vezérelte őket, hogy néhány év múlva már egymásra se bírjanak nézni, otrombaságokat vágjanak egymás fejéhez.

Megértem én, hogy az ember élete legboldogabb időszakában el sem tudja képzelni, hogy nem képes megbirkózni egy kis párkapcsolati zűrrel, de akkor miért van annyi válás nálunk?

Gondolatok a házasságról

Az előző generációknál elfogadott volt, hogy a párok tagjai külön szobában, külön érzelmi világban éltek, nem várták el egymástól a feltétlen megértést, az elfogadást, a bensőséges barátságot, a szerelmet. A házasságok más alapon köttettek.

Ma, amikor megtaláltuk párunkat, hajlamosak vagyunk kényelmesen hátradőlni és a vágyott kapcsolat minden illúzióját felismerni véljük. Mást várunk el a házasságtól, mint az előttünk 3-4 generációval élt emberek, talán a női öntudatra ébredés hatására is.

Olyan kapcsolatra vágyunk, melyben a szerelem, az intimitás, az egymásra figyelés, a gondoskodás, az empátia, elfogadás és őszinteség mind fellelhető, de lehetőségünk van az egyéni képességek kibontakoztatására is. Ez abban az időszakban a legnehezebb talán, mikor a párnak gyermeke születik. Az anyaság nem az egyéni érdekekről szól, sokkal inkább a lemondásról és az alkalmazkodásról. Ahogy az apaság is.

És a házasságtól elvárt tökéletességbe befurakszik az Élet.

"Ha igazán szeretjük egymást, mindig tudni fogjuk, mit akar a másik"

A minap járt nálunk egy kedves család – családterápián.

A beszélgetés során a házastárs egyik tagja azt mondta a párjának:
„ – Vedd észre, ha …” –

A … helyére aztán tetszés szerint beilleszthető sok minden:
Vedd észre, hogy fáj a fejem!
Vedd észre, hogy fáradt vagyok!
Vedd észre, hogy kikészített ma a főnököm!

Sokszor hallottam hasonló mondatokat, ezek a: „ha igazán szeretsz, tudhatnád…”
tipusú gondolatolvasási elvárások.
Azt feltételezni, hogy ha valakivel szeretjük egymást, akkor a pár tagjainak tudnia kell előre a másik gondolatait, érzéseit, az magában hordozza a párkapcsolat kudarcát.

Minket, embereket már nem csak az ösztönök hajtanak, képesek vagyunk magatartásmintákat elsajátítani, utánzással és kísérletezéssel – itt megint fontos a mintakövetés -, de tanulással is. A tanulás azért is fontos, mert ha felfedezzük, vagy olyan szerencsénk van, hogy segítenek felfedezni, hogy melyik tulajdonságunkon szeretnénk változtatni (pl: a gondolatolvasási elvárásunkon), akkor erre tudatosan odafigyelve képesek is leszünk.

Arról nem is beszélve, hogy mi, emberek vagyunk az egyetlen faj a Földön, akik a beszéd által kommunikálhatunk.
Hát akkor tegyük!