Az őszinteségről a gyereknevelésben

Egyik este láttam egy jégkrém reklámot, melyben a fiatal nő egy lakásból, kezében a jégkrémmel mosolyogva hívja párját, és közli vele, hogy dugóban ül és a férfi intézzen el valamit.
Már többször láttam ezt a reklámot, de akkor este az jutott eszembe, hogy hányszor láthatnak gyermekeink hasonló eseményeket, akár így, televízióban, akár a valóságban.

Mit sugall ez?
Ha jól akarom érezni magam, hazudnom kell?
Teljesen normális helyzet az, hogy mást mondok, mint amit épp csinálok? Annak, akivel együtt élek, hazudok és még jól is érzem magam?

Nem szeretnék reklámpszichológiai fejtegetésbe kezdeni, ezért inkább nézzünk más szemszögből az őszinteséget.

Elvárjuk gyermekeinktől az igazmondást, de itt is működik a példamutatás. Azzal kezdődik, hogy csak olyan dolgot ígérjünk meg gyermekünknek, amit be is tartunk.

Ha megígérjük a gyermekünknek, hogy például, délután kimegyünk vele biciklizni, akkor azt tartsuk is be.

Ez nagyon fontos. A gyerek megtapasztalja az őszinteséget, a bizalmat, ami a támasza a felnőtté válás során.

Ha nem így teszünk, és nem tartjuk be a gyereknek tett ígéreteinket, akkor a gyerekünk azt érezheti, hogy nem bízhat meg a szüleiben, és a felnőttek világában ez így szokás. Az, hogy ez hová vezet...?

Nem állítom, hogy a mai világban azért nagyon kevés az adott szónak, a becsületnek hitele, mert a mai felnőtteknek gyermekként a szülei nem tartották be az ígéreteiket, de jó lenne, ha a mai szülők erre fokozottan figyelnének.

Van egy másik formája is a hazugságnak, amit szintén el kell kerülni:

Nem szabad arra kényszeríteni a gyereket, hogy hazudjon!

Nem nagy dolgokra gondolok, csak olyasmire, például, ha letagadtatjuk magunkat a telefonban.

Még egy fontos dologra szeretném felhívni a figyelmeteket, ez pedig a fantáziahazugság gyermekkorban.

Ez óvodáskorban a kreativitás egyik jele, és abban különbözik a valódi hazugságtól, hogy nem félrevezető céllal, a valós vagy mesebeli események szándékos meghamisításáért találja ki a gyerek, hanem saját élményeit, vágyait azonosítja a valósággal.

Ezeknek a legkülönbözőbb okai és megnyilvánulásai lehetnek, biztos számtalanszor találkoztatok vele. Ez jó játék is lehet, és semmiképpen nem büntetendő!

Válasz az előző bejegyzésre

Ahogy ígértem, íme a megoldás.

Az idézet Platóntól, az ókori görög filozófustól való. Érdekes, nem?


Biztos többen rácsodálkoznak erre, bár, ha jobban meggondoljuk, ma értékeink nagy része is ebből a korból származik. És még mennyi minden...

Az értékek továbbadása is a családban kezdődik, elsősorban a neveléssel, a mintaadással. Ennek első lépése, hogy mi magunk is eldöntsük, számunkra mik az értékek, és mit várunk el másoktól.

Ezen persze mindenkinek magának kell elgondolkoznia, illetve a párkapcsolatban ezeket a kérdéseket érdemes tisztázni.

Én most itt két újabb idézetet teszek közzé, melyet mindenkinek ajánlok a figyelmébe.


„Meséld el nekem – és el fogom felejteni.
Mutasd meg nekem – és emlékezni fogok rá.
Engedd, hogy megtegyem – és meg fogom jegyezni.”

„Csak azt tedd meg másokkal, amit szeretnél, hogy veled is megtegyenek.”

Még egyszer természetesen nem játszunk kitalálósdit, az első idézetet Konfuciusnak tulajdonítják, a második Hans Küngtől való.

Családdá válni

A családi mintaadás akkor kezdődik, mikor két embernek, akik összekötötték az életüket, kisbabájuk születik. Ezáltal családdá válnak, kettőjükből három lesz.

Bármilyen odafigyeléssel is várták a babát, ez nagy változást hoz az életükbe.
Alkalmazkodniuk kell a babához az ő szükségleteihez, ez pedig sok lemondással, fáradsággal jár.
Ezzel kezdődik a gyermeknevelés.

Az élet szinte minden területén a tudást és meglétének ellenőrzését nagyon fontosnak tartjuk. Mindenről tanúsítványt, oklevelet, bizonyítványt kapunk.
Ahhoz, hogy valaki nevelőszülőként gondját viselje bizonyos számú gyermeknek, el kell járnia szülőoktatásra. Persze arról is kap bizonyítványt : )!

Ennek ellenére a saját gyermekeink neveléséhez szükséges tudásunkat nem kérdőjelezi meg, és nem is ellenőrzi senki.

Mintha azzal, hogy jelen voltunk gyermekünk születésénél - ki kötelező jelleggel, ki önként -, máris birtokában vagyunk a „jó szülőségnek”.
Pedig szülőnek lenni egyáltalán nem egyszerű. És, ha még csak szülők lennék! De a szülőség mellett megmaradunk feleségnek/férjnek, társnak, szeretőnek, a mi szüleink lányának/fiának, testvérnek és minden szerepünkben olyat kell alakítanunk, hogy képesek legyünk eleget tenni a szülőségünknek.

Mert azt a kisbabát, akitől szülővé lettünk el kell vezetnünk a felnőttségig.

"Ha igazán szeretjük egymást, mindig tudni fogjuk, mit akar a másik"

A minap járt nálunk egy kedves család – családterápián.

A beszélgetés során a házastárs egyik tagja azt mondta a párjának:
„ – Vedd észre, ha …” –

A … helyére aztán tetszés szerint beilleszthető sok minden:
Vedd észre, hogy fáj a fejem!
Vedd észre, hogy fáradt vagyok!
Vedd észre, hogy kikészített ma a főnököm!

Sokszor hallottam hasonló mondatokat, ezek a: „ha igazán szeretsz, tudhatnád…”
tipusú gondolatolvasási elvárások.
Azt feltételezni, hogy ha valakivel szeretjük egymást, akkor a pár tagjainak tudnia kell előre a másik gondolatait, érzéseit, az magában hordozza a párkapcsolat kudarcát.

Minket, embereket már nem csak az ösztönök hajtanak, képesek vagyunk magatartásmintákat elsajátítani, utánzással és kísérletezéssel – itt megint fontos a mintakövetés -, de tanulással is. A tanulás azért is fontos, mert ha felfedezzük, vagy olyan szerencsénk van, hogy segítenek felfedezni, hogy melyik tulajdonságunkon szeretnénk változtatni (pl: a gondolatolvasási elvárásunkon), akkor erre tudatosan odafigyelve képesek is leszünk.

Arról nem is beszélve, hogy mi, emberek vagyunk az egyetlen faj a Földön, akik a beszéd által kommunikálhatunk.
Hát akkor tegyük!

A családi mintaadás-mintakövetés példája az étkezőasztalunknál

Megdöbbentő látványban volt részem körülbelül két éve itthon, az étkezőasztalunknál.
Négyen beszélgettünk egy hétvégi ebéd után, a fiúnk, a barátnője - azóta menyasszonya-, a férjem és én.Könnyed csevegés volt, semmi komoly témát nem érintettünk, és a beszélgetés közben a fiam egy mozdulatot tett. Kezével a barátnője keze felé nyúlt.

Hihetetlen élmény volt!

Nem maga a mozdulat, hanem a felismerés részemről, hogy ugyanazzal a mozdulattal nyúlt a fiúnk a barátnője keze elé, ahogy a férjem szokott az én kezem után nyúlni.

Miért osztom meg ezt Veletek?
Mert hiszem, hogy a családban átélt események, az ott tapasztalt viselkedések meghatározóak, hiszen ezek adják a mintát a személyiségfejlődéshez. a látott szülői minták beépülnek és a későbbi felnőtt élet meghatározójává válnak. képzeljétek el, ha egy ilyen kis kézmozdulat ennyire mintává válik, minden más reakciónk mennyire jelenik meg gyermekünk későbbi viselkedésében?

Jól működő párkapcsolatunk, házasságunk alapja felnövekvő gyermekünk boldogságának.
Felelősségünk óriási.