Az első krízisek egyike

A múlt héten felhívott egy ismerősöm és a segítségemet kérte abban, hogy hogyan mondják el a férjével a kislányuknak, hogy mostantól külön élnek.
Első megdöbbenésem után találkozót beszéltünk meg.
Családterápiát mindig ketten a terapeutatársammal végzünk, így a találkozáson négyen voltunk.

A közel másfél órás beszélgetés elején kiderült, hogy ez az előre borítékolható házassági krízis helyzetek egyike. Érdekes, hogy a pár nem is gondolta volna, hogy az ilyen krízis mennyire általános.
A nagyon kedves, intelligens, boldog házaspár párkapcsolatát a kislányuk gyakorlatilag megsemmisítette.

A probléma a pár szerint körülbelül másfél éve kezdődött, ekkor a kislány fél év körüli volt.
A kiváltó okokról most keveset beszéltünk, de a különélés, válás következményeiről annál többet. A beszélgetés alatt igyekeztünk tovább gondolni a mostani családtagok jövőbeni életét, a lehetőségeket.
A válás következményeit a közös gyermekre, az apa jelenlétének a fontosságát a kislánya mindennapjaiban, különös tekintettel az éntudat és nemi azonosulás fejlődésére, a jövőbeli, potenciális új párkapcsolatok hatását a család összes tagjára.

A válásnak nem az első és egyetlen problémamegoldási lehetőségnek kellene lennie, hanem az utolsónak. Persze itt egy szerelemből köttetett, komoly, felelősségteljes párkapcsolatra gondolok, hiszen tudjuk jól, hogy nem csak ilyen létezik.

A házaspár saját elmondása alapján nagyon jól érezte magát a beszélgetésen, nagyra értékelték az őszinteségünket, amellyel a válás olyan következményeit is megvilágítottuk, amire ők eddig nem gondoltak. Természetesen a konkrét kérdésükre is választ kaptak, és további beszélgetéseket terveznek velünk.
Nagyszerű, hogy egy családi probléma megoldásában a segítségünket kérték, hiszen ez lenne a családterápia egyik küldetése. A kislányuk nyugalma érdekében hajlandó volt ez a pár eljönni.
Milyen szerencsés lett volna, ha már a saját párkapcsolatuk érdekében is készek lettek volna szakemberhez fordulni.

A befurakodott Élet

Az előző bejegyzést a címadó gondolattal zártam, most ezt szeretném folytatni.
A házasságnak – párkapcsolatnak – vannak előre látható, mondhatnám előre beépített krízishelyzetei.
Az esküvő előtt álló, vagy a frissen házasodott párban nincs meg az a tudatos igény, ami ezekre a krízishelyzetekre felkészítené a szerelmeseket. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nincs problématudatuk. Ilyeneket hallok, ha erről beszélünk fiatal emberekkel:

„ Ha szeretjük egymást, minden problémát megoldunk.”
„ Na, akkor, ha nem tudjuk ketten megoldani a problémánkat, akkor annak már úgyis mindegy…, de velünk ez nem fordulhat elő”


Hiszem, hogy azoknak az embereknek, akik összekötötték az életüket, valóban az volt a céljuk, hogy „holtodiglan-holtomiglan”. Biztosan nem az vezérelte őket, hogy néhány év múlva már egymásra se bírjanak nézni, otrombaságokat vágjanak egymás fejéhez.

Megértem én, hogy az ember élete legboldogabb időszakában el sem tudja képzelni, hogy nem képes megbirkózni egy kis párkapcsolati zűrrel, de akkor miért van annyi válás nálunk?